Pásztorélet és népi vadfogás a Tiszántúlon

A Hortobágyon, Közép-Európa legnagyobb sztyeppés pusztáján jellegzetesen legeltetõ állattartás fejlõdött ki az elmúlt századok folyamán, ahol debreceni és a környezõ települések gazdáinak állatait fogadott pásztorok - csikósok, gulyások, juhászok, kondások és bojtárok - õrizték, gondozták. A tavaszi kiveréstõl az õszi beszorulásig a közösségtõl távol élõ pásztorok sajátos munkakörülményeikhez alkalmazkodó régies viseletdarabokat, eszközkészletet, szokáshagyományt õriztek meg.

A hortobágyi puszta egykori világát idézõ kiállítás keretében - a pásztorvilág tárgyi környezetének, gazdag népmûvészetének felvillantása mellett - bepillantás nyerhetünk a jellegzetes pásztorépítménynek számító, nádból korcolt, patkó alakú "vasalóba", ahol "árvagané" tüze felett, a szolgafára akasztott vasfazékban készültek a jellegzetes pásztorételek.

Az archív fotók, diapozitívok, s a Hortobágy lelkének megörökítését festõi ars poétikaként valló Káplár Miklós festõmûvész képeinek segítségével a hajdani pásztorok emberi arcát is megismerhetjük.

A vadfogás, illetve vadászat Magyarországon egykor a kiváltságos rendek privilégiuma volt. II. Ulászló királyunk 1504-ben iktatta törvénybe, hogy a parasztoknak vadászni és madarászni tilos. Ennek ellenére a parasztság a titokban folytatott vadfogás számos õsi és primitív eszközeit örökíthette tovább. Vannak kerítõ- vagy borító szerszámok, de történhetett a vadfogás lépezéssel, megégetéssel, elûzéssel vagy babonával történõ elküldéssel.

A legrégebbi vadfogó eszköz a hurok volt. Gyakori módja a vadfogásnak a kivetett vascsapda, amelyet a tiszántúli ember tõrnek nevez. Debrecen környékén a madarászok között régen elterjedt volt az énekesmadarak, rigófélék léppel való fogása. A lépet a fagyöngy bogyóiból fõzték.

A különbözõ vadfogási módokat, eszközöket bemutató rajzokat ifj. Kovács János festõmûvész készítette 1930-ban.